Kicsivel több mint három hét telt el a libickozmai tavaszi parázsonjárás táborunk óta, és olyan jó hallani a visszajelzéseiteket.

Sokan írtatok nekünk azóta, hogy egy mondat különösen veletek maradt: „Parázson járni könnyű.”

Tarr Bence László mondta ezt újra és újra azon a napon. És valljuk be, amikor először hallottuk, sokan magunkban csak mosolyogtunk rajta.

Aztán megtörtént. És kiderült, hogy valóban igaz.

Nem azért, mert a parázs nem forró.

Nem azért, mert nincs benne kihívás.

Hanem azért, mert a legnagyobb akadály sokszor nem előttünk van, hanem bennünk.

A félelem. Az a belső hang, amely azt suttogja: „Nem fog menni.” „Nem vagy rá képes.” „Mi van, ha elrontod?” És amikor ezen egyszer átlépsz, valami megváltozik.

Azóta többen is írtátok, hogy a hétköznapokban is eszetekbe jut ez a mondat.

Olyan helyzetekben, amelyeket korábban lehetetlennek hittetek. Egy nehéz beszélgetésnél, egy döntésnél, egy munkahelyi helyzetben vagy egy régóta halogatott lépés előtt.

És egyszer csak megszületett bennetek a felismerés: lehet, hogy ez sem olyan nehéz, mint amilyennek látszik.

A tábor nekünk is rengeteget tanított. Például azt, hogy néha hiába tervezünk mindent a legjobb szándékkal, az életnek van egy saját forgatókönyve.

Hetekkel a tábor előtt azért imádkoztunk, hogy ne essen az eső. Pedig a természetnek éppen arra volt a legnagyobb szüksége. A föld porzott, a növények szomjaztak, az állatoknak kellett az életet adó víz. És miközben mi azt kértük, hogy maradjon száraz az idő, valójában tudtuk, hogy az erdőnek, a mezőknek és minden élőlénynek sokkal nagyobb szüksége van arra az esőre, mint nekünk a napsütésre.

És amikor elérkezett a tábor hétvégéje, szakadni kezdett az eső. Nem csendesen szemerkélt. Szakadt.

Először reménykedtünk. Aztán vártunk. Majd úgy döntöttünk, hogy hajnalra halasztjuk a parázsonjárást.

Hajnali kettőkor felkeltünk, és még mindig szakadt. I

lyenkor könnyű lenne azt mondani, hogy ennyi volt.

De Krisztián és Bence nem igazán ismerik azt a szót, hogy lehetetlen.

Kimentek a sötét, esős éjszakába, meggyújtották a máglyákat, és a tűz égett. Makacsul. Kitartóan. Pont úgy, ahogy az emberi lélek is tud égni, amikor hisz valamiben.

És itt szeretnénk megemelni a kalapunkat a csoport előtt is.

Mert ott már nem csak arról volt szó, hogy valaki mezítláb végigsétál egy közel 800 fokos parázsszőnyegen.

Ott arról szólt a történet, hogy hajlandó vagy-e felkelni hajnali kettőkor, hajlandó vagy-e kilépni a meleg takaró alól, hajlandó vagy-e beleállni a bizonytalanságba, és hajlandó vagy-e akkor is továbbmenni, amikor az élet nem olyan körülményeket teremt, amilyeneket rendeltél magadnak.

Ez már nem a parázsról szólt. Ez az életről szólt.

Mert a való életben sem akkor mutatkozik meg az erőnk, amikor minden tökéletes. Hanem akkor, amikor esik. Amikor fáradtak vagyunk. Amikor félünk. Amikor nem látjuk a következő lépést. És mégis megyünk tovább.

Az egyik legszebb emlékem az a hajnal. Ahogy húsz ember ott áll, énekel, táncol, nevet. Ahogy lassan eláll az eső. Ahogy felkel a nap. És a hajnali parázsonjárás egyszer csak nappali, napsütéses, felszabadult ünneppé válik. Mintha az élet azt üzente volna: „Látod? Bízhatsz bennem.”

És amikor azt hittük, hogy már minden megpróbáltatáson túl vagyunk, és a tábor véget ért, Libickozma még tartogatott számunkra egy utolsó leckét.

A szállásunk az erdő mélyén volt, ahová egy több mint három kilométeres földút vezetett be. Az elmúlt napok hatalmas esőzései azonban alaposan átformálták ezt az utat. A mély kátyúk megteltek vízzel, sok helyen még azt sem lehetett látni, milyen mélyek valójában. Ahogy sorban indultunk hazafelé, hamar kiderült, hogy ez sem lesz egy egyszerű búcsú.

Volt, ahol centiről centire kellett haladni. Volt, ahol meg kellett állni, tanácskozni, biztatni egymást. De talán éppen ez volt benne a legszebb. Senki nem maradt egyedül a nehézséggel. Segítettük egymást, figyeltünk egymásra, szurkoltunk a másiknak, és végül mindenki sikeresen kijutott az erdőből.

És amikor az utolsó autó is kiért a szilárd útra, még egyszer összegyűltünk. Ott álltunk megkönnyebbülten, sárosan, fáradtan, de mosolyogva. Ölelések, nevetések és az a különös érzés, amit csak azok ismernek, akik együtt mentek keresztül valami igazán embert próbálón.

Libickozma nem könnyen engedett el minket. De talán éppen ezért adott olyan sokat. Mert az élet sem úgy működik, hogy legyőzünk egy akadályt, és utána már minden sima lesz. Sokszor éppen akkor érkezik a következő próbatétel, amikor azt hisszük, hogy már túl vagyunk a nehezén.

És talán ez volt a tábor egyik legfontosabb tanítása. Hogy mindig jöhet még egy kátyú. Még egy kanyar. Még egy akadály. De addigra már nem ugyanaz az ember áll előtte, aki korábban volt. Mert minden legyőzött félelem, minden megtett lépés, minden vállalt kihívás erősebbé tesz bennünket. És amikor újra elénk áll az élet egy akadállyal, már tudjuk: „Parázson járni könnyű.”

Nem azért, mert nincsenek akadályok. Hanem azért, mert megtapasztaltuk, hogy sokkal több erő van bennünk, mint amennyit korábban elhittünk magunkról.

Talán ezért olyan fontosak az elvonulások. Mert néhány napra kiszakadunk a megszokott szerepeinkből és a hétköznapok mókuskerekéből. Nem anya vagy apa vagyunk, nem vezetők vagy alkalmazottak, nem azok a szerepek, amelyeket nap mint nap viselünk. Egyszerűen csak emberek. Olyan emberek, akik hajlandóak ránézni önmagukra.

A csoport megtartó ereje ilyenkor különleges ajándék. Mások történeteiben felismerjük a sajátunkat. Egymás bátorsága erőt ad. Egymás útja tükröt tart. És gyakran egyetlen hétvége olyan felismeréseket hoz, amelyek hónapokkal vagy akár évekkel később is velünk maradnak. Olyan élményeket és belső kapaszkodókat ad, amelyekhez a nehéz időszakokban is vissza tudunk nyúlni.

Mi ezért szeretjük ezeket a táborokat. Nem azért, mert mindenki parázson jár. Hanem azért, mert valójában mindenki önmagához kerül egy kicsit közelebb. A parázs csak egy eszköz. A tűz csak egy tükör. Megmutatja, hol tartasz, és azt is, hogy sokkal több erő van benned, mint amennyit eddig elhittél magadról.

végtelen HÁLA és ÖLELÉS NEKTEK, ezért az együtt töltött időért! Hogy 3 napig egy olyan közösségben lehettem, ahol minden pillanatban a SZERETET és a z egymás iránti őszinte elfogadás volt jelen. Én egy borzasztó két hetes munkahelyi nyomás elől ( szó szerint ) menekültem és úgy érzem megkaptam a tanítást, arra mire vágytam, de ez kemény munka lesz, de legalább ráléptem az útra, amely a parázzsal kezdődött. Tudatosan nézőpontot kell váltanom!

Drága Sorsnavigátorok! Nagy öröm és megtiszteltetés, sok nevetés és könnyedség volt ez a hétvége veletek, hálásan köszönöm mindenkinek! A külső körülmények pont arra tanítottak, hogy amíg szeretet és elfogadás, támogató emberek között vagy, teljesen mindegy mennyi a külső akadály, mert az út kisimul, és a nehéz könnyűvé válik. Érdemes volt erre szánni az értékes életidőnket, mert parázson járni igazán könnyű vol! Legyen minden lépésetek legalább ennyire könnyű!

Sziasztok!

A tűzönjárás óta az én mantrám is a „Távozzon belőlem..”

Amikor kimondom ezeket a szavakat,ott vagyok veletek a tűz és a parázs körül testben ,lélekben!

Minden egyes szónál érzem a tűz melegét,az energiát ,erőt ami mindannyiunkból árad és hozzá látom a csillagos,szivárványos teliholdas eget!

Ezt érzem és látom..

„…térjen meg hozzám,a fény mi bennem ragyog”.

Történtek dolgok velem is,hát nem kicsik…

Tavaszig remélem ez még tovább fokozódik.

Szinte mindenkitől kaptam itt a tűzönjáráson ,egy- egy mondatot, egy-egy cselekedetet,egy gesztust ami most is segít a hétköznapokban emelett a rendkívüli erő ( mi bennem van) mellett.

A rendkívüli erőt látva bennem, hála az égieknek,az én párom is „belelkesedett”,és úgy tűnik követ az úton,így aztán a folytatás, ha lehetséges tavasszal vele együtt lenne

Drága Anikó és Krisztián

Már egy ideje terveztem írni Nektek, mert szerettem volna megosztani Veletek, hogy érzem magam a parázson járás óta. Elképesztő élmény volt és olyan önfeledtséget talán sosem éreztem mint amit a szertartás és a parázson járás adott..Teljesen átszellemültem, mint egy gyerek. Nagyon élveztem az egészet.

Azóta 3hét telt el és még most is elképesztő hatása van és elképesztő átalakulásban vagyok. Teljesen kicseréltek. Valami ott letisztult mert azóta sokkal életerősebb, vidámabb, önfeledtebb vagyok és sokkal nőiesebb energiákat élek meg. Többen meg is jegyezték a változást.

Nemrég körbe sétáltam a Bohinj tavat. Csodálatos volt.. leírhatatlanul gyönyörű, leírhatatlan feltöltődés és energia. Ha nem voltatok még, csak ajánlani tudom.

Séta közben sok helyen voltak vízátfolyások, mert előtte nap heves esőzés volt és csorgott le a hegyekből. Na de volt egy rész ahol 5-7méter szélesen csobogott le a víz..gyakorlatilag vízesés formában és látszódott. hogy a túraútvonal keresztül vezet ezen és a sziklákon kellett átkelni, ahol a lábam alatt csobogott a víz. Nagyon para volt, és ahogy leléptem az első sziklákra földbe gyökerezett a lábam..meggörnyedve kapaszkodtam a sziklába nyilván elképzelve mindenféle kimenetelt hogy mi fog történni. Az segített át, hogy arra gondoltam, hogy pár hete parázson jártam, nehogy már a vizen ne tudjak átmenni. Majd felegyenesedtem és simán végiglépdestem a sziklákon. Hatalmas energialöket volt számomra, hasonlóképp mint amikor a tűzön és parázson jártunk..

Elképesztő ez az egész amiket most megélek.

Még utószóként megjegyzem, 3hete a „távozzon belőlem, mindaz mi nem én vagyok” dalt szoktam énekelni..

Első 2hétbe rendszeresen ezt énekeltem.. utóbbi 1hétben már csak akkor ha negatív gondolataim vagy érzéseim támadnak.

Köszönöm Neketek!”